Végre, végre, végre!!! Ha jó lennék talajtornában, most cigánykerekeznék meg szaltóznék a folyosón örömömben, ez már semmit sem rontana a megítélésemen, hiszen amúgy sem tartanak teljesen épeszűnek az emeleten.

Megnyertem a nyomtatást is, valszeg a konkurenciám is annyira utál más után dolgozni, meg egyáltalán, hogy az én áram és határidőm nyert...

Itt most egy gondolatnyi szünetet tartok, elmerengek a bevételemen, meg reménykedem benne, hogy semmit sem kúrok el nyomdai téren, aztán pedig eltervezem, hogy nyaralni fogunk a pénzből, egy szerényet.

Na, még egy hozzám hasonló hülye ebben az esőben, gondolta a srác, amikor megelőzte a nőt, aki éppen az útpadka mellett ácsorgott. Persze, bukósisakban legalább a feje nem ázik el, morfondírozott.

Nem is tudom, egyáltalán mit képzeltem reggel, amikor úgy döntöttem, hogy ünneplőben fogok bebringázni a prezentáció miatt, mormogta magában. A míting után a zakómat is bent kellett hagynom az irodában, mert utálom a vizes gyapjú szagát. A skárpim rommá ázott és folyton lecsúszik a pedálról, most már inkább otthon lennék, szárazban, később meg lemennék sörözni egyet a haverokkal.

Na, megint megelőztek. Mi van, az ácsorgó nő megtáltosodott? Milyen idülten néz rám előzés közben, ahelyett, hogy arra a bazinagy pocsolyára figyelne. Ja, így könnyű lehajrázni, sportos szerkóban. Rühellem ezeket a szuperbringásokat, cicanadrágban meg minden, hát elég hülyén érezném magam, ha ilyeneket kéne hordanom. Mondjuk a csajnak nem áll rosszul. Tekerjél csak, legalább egy darabig nézhetlek hátulról... Hm, elég hamar lehagyott, mindegy. F...szom fog most egy ismeretlen segg miatt itt vágtatni a pocsolyákon keresztül, különben is, mindjárt otthon vagyok, gondolta a srác.

A következő kanyarban megcsörrent a mobilja, a srác megállt és felvette, majd tudomásul vette, hogy az eseti sörözés elmarad a haverokkal, akik hozzá hasonlóan sohasem vennének fel cicanadrágot, és akik bringával is csak a Római-partra járnak ki hekkezni.

Na jó, akkor nézzük, hol az a nő, gondolta, mára már úgyis mindegy. De a nő akkor már sehol sem volt.

A nő éppen leállt orrot fújni, amikor megelőzte a srác. Basszus, gondolta a nő, végre egy élő bringás ebben a cúgban, akivel fogócskázhatnék, erre pont állva hagy.

A srác egy szép, hollandi típusú bringát hajtott, de nem is ez volt a furcsa, hanem hogy fehér ingben, fekete szövetnadrágban és szintén fekete bőrcipőben tekert, miközben az időjárás éppen a barátságtalanabb arcát mutatta. A nő agyán rögtön átfutott, hogy ő maga mennyire parázott vékony pulcsiban és kesztyűben egyedül nekiindulni a hideg és esős alkonyatnak, ami már szinte napi rutin neki, erre ez a srác egy szál ingben billeg itt a bringáján. Hmm, klassz feneke van... Aztán bevillant az is, hogy mosónő legyen a talpán, aki abból a fehér ingből majd kiszedi a felvert olajos sarat mosáskor... vagy előtte, vagy utána, ő maga sem tudta, hogy miként kell azt szakszerűen...

A srác nyugodtan és lassan tekert, a nő hamar utolérte. Kicsit lassúzott mögötte, nézte a srác arányos alkatát, egyenes tartását, széles vállát. Hát, ez a kemény, sisak, kesztyű és hamar száradó cucc nélkül az esőben, gondolta. Mikor a srác mellé ért, a nő félszegen ránézett, és szeme azt súgta, hogy gyere, kergetőzz velem, picit tekerhetsz mögöttem, mielőtt végleg lehajrázlak. Mondjuk a napszemüvegen keresztül nehezen mennek át a gesztusok, az is kurvaélet.

A nő kicsit rákapcsolt, majd lassabbra váltott, hátha jön a srác is, a kanyargós útvonalon neki sem esett nehezére visszavenni a tempóból, hiszen híresen ügyetlen a technikásabb helyeken. Egy kanyar után visszanézett, de a srác nagyon lemaradt. Hmm, hát így nehéz lesz kergetőzni... Még jobban visszavett a tempóból, de a hamarosan következő hosszú és védett egyenes szakasz csábította a sebességre, itt meg is tolta rendesen. Az egyenes szakasz végén a nő még visszanézett, hátha látja a srácot a távolban vitorlázni, de nem, és akkor arra gondolt, hogy egy férfi sem ér meg ennyi tötyörgést, különben is, őt várja otthon a forró fürdő és a rozébor, aztán majd jön B. is, aki éppen kreatív életmódot folytat, úgyhogy bárgyún vigyorogva hazapörgetett.

Szerintem az egy egyértelmű jel arra, hogy most már haza kell menni, ha fél ötkor kiszúrok egy nagyon durva hibát, amire az ügyfelem küld egy javított verziót, egy nagyon hosszú mondatot, ami tartalmilag helyes, de akad benne pár elütés, de nem baj, mert én kijavítom mindet, aztán kicserélem több file-ban és több oldalon keresztül az inkriminált mondatot a tényleg jóra, aztán fél hat előtt érkezik egy mail, amiben a több oldalon keresztül lecseréltetett mondatot tovább javítgatja az ügyfél, hogy akkor most inkább ezt írjuk be.

Ekkor nyomtam egy save-et, becsuktam a file-t, elindítottam az archiválást, aztán szevasz. Játssz valami mással, kispajtás.

Asszem, ma választhattam volna eggyel melegebb hosszúujjú aláöltözőt és / vagy hosszúujjú pulcsit, egy még melegebb kesztyűt, egy vastagabb zoknit, és berakhattam volna valami dzsekit is. A póló rendben van, meg a két gatya is.

Ennél jobban nem is nyúlhattam volna mellé, szét fogok fagyni az esőben és szélben.

Azon túl, persze, hogy halomban állnak mellettem az átnézendő könyvek, miközben sebészollóval szedem ki az ügyfelemből az infókat, hogy betűről-betűre áttervezzek pár vacak névjegyet valami új és ismeretlen arculatnak megfelelően. Az elmúlt tizenakárhány évben cseppet sem javult az ügyfél kommunikációja, ezt is megállaítottam a mai nap folyamán. Egy picit sem, még véletlenül sem. De a fölényesség maradt, biztosan folyamatosan jár képzésekre.

Na mindegy, egy szép napon úgyis feladom a melómnak ezt a felét, és akkor boldogan halok éhen.

Én hülye, regisztráltam egy társkeresőre, hogy megtaláljak valakit, akinek ajánlottam ezt a site-ot. Végigmentem egy rakás mókás és uncsi kérdésen, elbasztam vele másfél órát, mert ugye játszani szeretek, és a végén derült ki, hogy nem lehet ám csak úgy keresgélni rajta, hogy ...nemű, x. korú, és innét származik, mert miért is lehetne... Majd a kereső ajánl nekem. De nekem nem kell, mert van, csak arra a némberre lettem volna kíváncsi, hogy végre regisztrált-e. Mert ha rákérdezek, nem válaszol.

Basszus, cseszem itt a rezet, erre nem jutok közelebb a megoldáshoz. Közben meg ülök a könyvelés közepén, egy rakás papír tetején.

A minap kaptam egy kéretlen önéletrajzot a kiadói címünkre, hasonmunkára jelentkezett egy srác, mint amit mi is űzünk. Sok helyre elküldhette szerencsétlen, adja ég, hogy ne kerüljek ilyen helyzetbe...

A referenciái között feltűnt az én egyik, mostanság már ritka ügyfelem is, aki egy idő után máshová járt, leginkább a kedvenc munkáimmal, az okát nem tudom, és nem is akarom tudni, mert sejtem. Rákérdeztem a srácnál, hogy alvállakozóként a bécsi ügynökségnek dolgozott vagy az én megnevezett konkurenciámnak. Hát, ez utóbbinak.

Érdekes, hogy kb. aznap délelőtt tudtam meg, hogy ezeket a munkákat már nem az a konkurens stúdió csinálja, hanem valahol, valaki a nagyvilágban. Hát, ilyen a munkák körforgása. Emlékszem, mennyire szarul éreztem magam, mikor megtudtam, hogy máshová jár az ügyfelem, és arra is emlékszem, mennyire királynak mutatta magát az a konkurens akkoriban. Leginkább mikor az ügyfelem megbízásából hozzá kellett fordulnom információért, anyagért a még nálam hagyott kis melók kapcsán. Azért engem sem kell félteni, gondolom csuklott az idő tájt rendesen.

Tegnap is anyagot kellett kérnem tőlük, ismét lekezelő volt a stílus, de a sértődöttség is tapintható volt, amiért már nem övék a zsírosbödön, mert már nem tudtak anyagot adni, hiszen nem náluk készülnek a kedvenc melóim. Hát, nem sajnáltam őket. De azt a srácot igen, aki helyettük (helyettem) dolgozott anno, ahogy elképzelem, olcsóért, ha még a stúdió is rátehette a magáét az ügyfelem felé, aztán meg kidobták mint egy használt pézsét, hogy bocs, öreg, de már nincs meló.

Most meg küldözgeti körbe az álláskereső mailjeit, mert a családot el kell tartani. Miközben a volt megbízója, aki elvette az én munkámat is, most éppen szkippertanfolyamra meg regattákra jár, úgy fest, jól meg lehet élni a strómankodásból, vagyis leginkább szerintem abból. Nem is csak a lóvé miatt, hanem mert marad ideje is, hiszen nem dolgozik éjjel-nappal, mint a lelkes, hozzánk hasonlók.

Mindegy, pofám lapos, lehetne rosszabb is, kedves naplóm. Nekiállok a könyvelésnek, aztán eltolom a bringát, haza.

A bagoly viszont úgy fest, már nem lakik nálunk. Nem hallani a huhogását, nem látjuk elmenni itthonról esténként, ennyire mégsem élhet zárkózott életet. Valszeg csak udvarolgatni járt mifelénk, vagy mi, az is lehet, hogy itt randizott, de a lényeg, már nem látjuk.

A retek és a hagyma viszont nő, a saláta is, az eprek iszonyat megerősödtek és már van rajtuk pici zöld termés is. A borsó kinőtt, a zöldbab most bujkál kifelé, kicst aggódom miatta. A josta majd biztosan meglep, a ribizlibokrok roskadoznak a zöld bogyóktól, a málna nő mint a dudva. A szilva viszont kukacos már most, borsószem nagyságú korában, B nem csinált lemosó permetezést, talán ezért.

Találtunk egy csomó vadon kinőtt parcsipalántát, de vettünk is, valamint sütőtököt, padlizsánt és ubit is.

A virágok módjával virulnak, nem jó ez a fénynélküliség meg a talaj. De legalább kinőtt a három hosta és a hortenzia is, úgy általában minden zöldül.

B vízelvezetőt csinál, emiatt ásott, csövezett, visszatemetett, fúrt-faragott, most betonlapokat gyárt. Ja, és újabb füvesítést is véghezvitt, ami már ki is nőtt. Szépen hömpölyög minden itt nálunk, falun.

mifelénk.

Hiába olvasta mindenki úgy, hogy ők nem építenek függő fészket, a két jómadár nálunk mégiscsak ilyet épített a fenyőre, nyilván ők nem olvasnak madaras kézikönyveket és weboldalakat.

Ki is szakadt a fészek alja, gondolom a két fióka szétrumlizta a kecót valami bunyó keretében szombat déltájban. Még jó, hogy a május elsejei padon szunyókálásom és lustálkodásom során felfedeztem a fészket, így azóta távcsővel lessük a madarak mindennapjait. Tengelicek már jártak télen is nálunk, a gangra kitett etetőnél étkeztek többször, nagyon szép madárkák ők, innen az ismertség, egyébként.

Szombaton nagy volt a vircsaftolás, és a fészek alatt a füvön megpillantott pihékből és száraz növényekből álló kupacból semmi jóra nem következtettünk. Ez volt a fészek alja. Egy fióka a maradék fészek alatt az egyik fenyőágon sivalkodott, a szülők nem nagyon tudtak neki segíteni, így hát ők is inkább hangoskodtak. Távcsővel bevizsgáltuk a helyzet, és kiderült, hogy a kismadár egyik lába beakadta a fészek maradékába, és tulajdonképpen félig azon lógott. Egy idő után már elcsöndesedett, magányosan pihegett, a nap is erősen sütötte, alakult a dráma, és ettől én is megijedtem.

Ekkor léptünk a tettek mezejére, B a körteszedőt meghosszabbította egy kétméteres fenyőrúddal, felmászott a veszélyesen kihúzott alumíniumlétrára, amin alul én voltam a nehezék, és próbálta valahogy lepiszkálni a fiókát. A madárka első körben nem hagyta magát, le is kakálta a vállamat, de másodszorra belehuppant a körteszedőbe. Már az akció előtt beszéltem az Állatkerttel, hogy bevihetjük-e a jószágot, és szerencsére igen, így gyorsan bedobozoltuk a fiókát, autóba pattantunk, és most már elsőre megtaláltuk a gazdasági bejáratot.

A portás kicsit bénázott, ő nem tudta, hogy fióka esetében sietni kell, de én kellőképpen idegesen pattogtam, így egy idő után mégis talált olyan embert, aki tudta, mit kell tenni ilyenkor. Gyorsan elvitték a nem túl biztatóan hangzó Élet és halál házába, így a kismadár kajához és gondoskodáshoz juthatott.

Ennyi izgalom után, a lemenő nap fényében berobbantunk még a Baumaxba és további hobbibetonokat vásároltunk 25 kilós zsákokban, hogy B folytatni tudja a nagy vízelvezetőépítés projekthez kapcsolódó betonkockák gyártását.

Hazaérve azért még izgultunk, hogy a megsérült fészekben maradt fiókát rendesen gondozzák-e a szülei, meg egyáltalán, ki fog-e esni onnan, de szerencsére midnent rendben találtunk, béke volt és harmónia a fenyőn úgy ki tudja, hány méter magasan. Nagyon magasan.

Hétfőn aztán telefonon érdeklődtem az Állatkertben, ahol megtudtam, hogy a fióka jól van, az egyik gondozó hazavitte magával, hogy rendszeresen tudja etetni, és majd elengedik, ha önellátó madárkává nő és magától is boldogul. Hát eléggé megnyugodtam.

vagyok zuhanva, mióta megjöttünk Londonból.

Ez a természetemből fakad egyrészt, másrészt viszont kezdem érezni, hogy nem tesz jót nekem, ha a munkám is millió ágból áll.

Rendszerezni kellene a melókat körülöttem, de ez a félóránként máshová ugrálás nem segíti elő ezt, még ha olykor jól is esik a csélcsap habitusomnak, hogy baszná meg, de az már biztos, hogy semmi jóra nem vezet, elmaradás és kavarodás a vége, és az emiatt érzett lelkiismeretfurdalás sem túl jó érzés. Még akkor sem, ha éppen az új távlatok által nyújtott izgalmak is felsejlenek azért a horizonton. Na jó, nekem mikor nincs ilyen érzésem...

Persze írhatnék még a fantasztikus találkozásokról, meg a végzetszerűekről is, a sorsokról és a jóízű beszélgetésekről, de akkor még jobban szétforgácsolnám a délutánomat, úgyhogy az Óbucin tartandó nagy családi vacsora előtt  inkább még befejeznék valami kapkodás miatt elrontott és összekutyult munkát...

Az megvan, hogy egy tunya délutánon beugrik egy nagyon régi, kitartóan, ám kizárólag távolról imádott, középsulis "szerelmed", vagy mid neve, és rákeresel a fészbúúúkon?

Soha, soha, soha ne tégy ilyet. A kiábrándultság érzése leírhatatlan, tükörbe is alig tudtam nézni utána. Fúj.

Azért remélem, ha egyszer egy nagyon régi, kizárólag távolról imádó ifjúkori rajongóm rámkeres, nem ezt fogja érezni. Naná, hogy nem. Sőt. Még jó. Hiszen egyre jobb vagyok :-)))

Szombaton is felcsűrtem a hegyre a fényképezőmért, szép ruhában, aztán meg Könyvfeszt.

Az autóba becsusszanva biztonsági öv, tükörállítás, bekapcsolom a rádiót, indítok, sebesség, irányjelző, aztán hit the road, Jack. Csekkolom a műszerfalat, minden rendben van-e; jézusom, valami világít! Ja, csak a tank, azzal nem foglalkozom.

Aztán éjjel hazafelé bevillant, hogy valszeg kellett volna, de így is hazaértem.

"És különben is, az úr mindig veled van. Sosem leszel egyedül."

Gyalogosan próbáltam előzni, rohantam, lobogott utánam a fényképezőm, ideges voltam melegem volt, mikor a megelőzni kívánt, nagyon szépen öltözött nő mondta ezt a mellette haladó idősebb hölgynek.

Egy darabig töprengem, hogy vajon melyik férfiismerősére gondolhat, aztán átszaladt a cinikus agyamon, hogy hahaha, a férfiak sosincsenek úgy igazán mindig a nők mellett, majd hümmögtem egy darabig. Aztán leesett. Az Úr.

Hát valszeg nekem is jobban kellett volna figyelnem a hittanórán. De én csak rajzolni jártam oda.

hogy vissza kellett jönni Londonból, így belemerültem a ház körüli teendőkbe.

Elsőként a Főgázba ütköztem, be kéne jelenteni a mérőórát, de megváltozott a webes felület, és a régi regisztráció sem él már, és persze olyan adatot is kérnek, amit eddig nem, és ez az adat otthon van a számlán, így ma ezt sem tudom elintézni, szóval innét üzenem a Főgáznak, hogy szopjanak halat.

megáll az idő, elfogy a levegő, csak szánalmas vágyakozás van vissza, oda. Vannak helyek, ahová bármikor visszamennék. Provence és a francia plázs is ilyen, meg az olasz is, meg Toszkána, meg Karintia, meg Pécs, Villány, Szentendre, a Tisza-tó, és még sok más, de nekem tulképp bármi jöhet. Csak ne olvassak közben magyar híreket.

Miután este többször rosszul lettem, miközben letéptem a térdeimről a gézeket, reggel felhívtam a sebészetet, hogy így az űrkorszakban tudnak-e valami csodaszert ajánlani a gyors beforradásra. Az a gond, hogy nagy felületen folyik belőlük minden, beletapad a kötés, reszeli a farmer, feszül lépésnél és leülésnél, és ha leszedem a gézt, akkor az a réteg, ami aznap rá talált volna forrni, az is lejön a kötéssel együtt, és kezdődik az egész rétegnövesztés elölről. Bringázásról nem is álmodom most.

A telefonban egy nagyon rendes doki megnyugtatott, hogy a betadine-oldaton és a fedőkötésen kívül semmi egyéb csodaszer nincs, de szívesen ránéz, az a tuti. Azért én ezzel nem fárasztottam volna, mert inkább ragasszon levágott végtagokat, meg varrogasson sérüléseket a tényleg rászorulóknak, úgyhogy kihagytam a randevút. Megköszöntem, és ezt is komolyan gondoltam. Nagyon hálás voltam az infóért, és megdicsértem utána magam, hogy nem hiába baszkodtam dühösen a földet mérgemben az erdőben a zakó után, mert már akkor tudtam, hogy hosszas lesz a folyamat, és sok átvérzett gézt kell még levakarnom magamról.

De most tényleg, ennél rosszabb ne legyen, és ezt is komolyan gondolom. Mi lesz így belőlem, ennyi komoly gondolattal...

ezért vettem magamnak egy szuper, klasszikus drapp ballonkabátot, egy örök darabot, amit ha nem eszek le első alkalommal valami maradandóval (sanszos egyébként), akkor egy életen át szolgálhat.

Néha fellángol bennem a jogos igény, hogy embernek öltözzek, és most, hogy térdfogyatékos lettem, rájöttem arra is, hogy nem lehet örökké zöld ballonban járni, meg lila szoknyában pinkkel, az őrületnek is véget kell vetni egyszer, hogy átlagosan normálisnak tűnjek.

Így egyébként észrevétlen megfigyelőpozíciókat is könnyebb felvenni, mivel az emberek tanulmányozása a kedvenc hobbijaim közé tartozik.

Miután múlt héten nem bírtam tovább, és írtam az Állatkertnek, hogy megöl ez az aggodalom a denevér állapota miatt, másnapra kaptam egy levelet végre. A jószág jól van, nagyon le volt gatyásodva, így most a kondiját javítják, és ha már lehet, elengedik.

Két napra rá az átvételi papíron megadott címemre is kaptam egy e-mailt, hogy a denevér jól van, és már evett is, és ez jó. Ez utóbbin még sokáig mosolyogtunk, annyira mókás volt.

Kicsit olyan érzés fogott el, hogy hozzám hasonló "őrültekkel" levelezek, hirtelen otthon éreztem magam, jó, hogy vannak más megszállottak is. Természetesen megköszöntem a válaszokat és a válaszadók állatmentő tevékenységét, és ezt most komolyan is gondoltam.

hogy ne röhögjön azon, amit kérdezni vagy mondani fogok, de tényleg, akkor ő már előre felkészül rá, hogy röhögni fog, mert a kis csapatunkból megint valaki denevérre lépett, kiskutyát vitt haza, nekiment egy autónak, taknyolt a bringájával, leesett a fáról, és egyéb hasonlók.

Tegnap Skype-on megint sikerült megnevettetnem, de lehet, hogy neki már elege van ezekből a történetekből. Minden esetre kioktatott, hogy a féltenyérnyi foltokban levert térdeimre ne kenjek semmit, krémet és sebhintőport sem, ha lehet, ne fedjem le, csak ha muszáj. A duzzanat elmúlik a jegeléstől, a lilaság pedig majd hetek múlva.

Azért lefedtem éjszakára meg ma napközbenre is, mert ömlik belőle valami lé meg némi vér, és összeizéli a gatyám térdeit. Hajlítani nemtom, vagy csak kicsit, hát remekül festek.

Azt azért nem mondtam el neki, hogy akkorát zakóztam a "hegyifutásnak" induló sikondai akcióm során egy egyenetlen fahídon, hogy a tenyerem is fáj, ráestem a bal vállamra is, emiatt a bal karom nehezen emelkedik, meg egy picit a bal járomcsontomra is rápuffantam, de az már lófasz ahhoz képest, hogy meghúztam az egész Katkát, emiatt a sípcsontom és a csípőm is hasogat ha picivel gyorsabban megyek.

Azon viszont kacagtak még egy sort, amikor lefestettem, hogy a tanyálás után úgy néztem ki mint egy varacskos disznó, és dühömben a földet csapkodtam, hogy nem lehetek ennyire szerencsétlen, és ekkor talált rám egy bringás, aki helyretett, hogy ha oda, arra a köves útra felfutok, kifutom a dühömet is. Erre elszégyelltem magam, kifújtam az orrom és elindultam felfelé, de lerúgott egy angyaltalp annyira fájt mindenem, hogy muszáj volt belegyalogolnom, és a háromnegyed úton inkább leheveredtem az út menti mezőre, és néztem a felhőket a tiszta égbolton, mert az jobban esett.

És akkor még az új mtb-t ki sem próbáltuk. Lehet, hogy előtte konzultálnom kéne az őrangyalommal. Vagy csak oda kéne figyelni, nem pedig ész nélkül, az élet dolgain elgondolkodva vágtázni a dzsungelben.

Hát, kedves naplóm, ennyire tehetséges voltam ismét.

Mára annyira betelt a pohár a reggei zaklató telefon, a kőgazdag ismerős sürgető pénzkéréses története, a szoros határidőkkel feltorlódó munkák, valamint az ismerőseim és a saját anyagi nyomorom átgondolása miatt, hogy még a bringázás sem tudott megvidámítani.

Aztán a remekbebaszott Xperia is megint a legjobbkor mondta be az unalmast (gyűlölöm ezeket a suttyó touchscreenes megoldásokat, telefonáljon izzadt füllel és kézzel annak a káanyja, aki kitalálta ezt a gyenge láncszemet), úgyhogy egy drámai pillanatban földhözvágtam az irodában, ahol szerencsére padlószőnyeg van, de komolyan elgondolkodtam azon, hogy a falnak csapdosom, szerencsére azért időben eszembe jutott, hogy két évig leszerződtem a téakárkivel, úgyhogy nem akartam további károkat okozni magamnak.

Ezek után majdnem megöltem egy darazsat, aki be akart jönni az ablakon, és ekkor parancsoltam megálljt magamnak. Ledöntöttem egy mentateát, meg még egyet, ettem egy almát (folyadék és gyors cukor), beraktam némi hangos zenét, magamra zártam az ajtót, és nekiálltam nagyon szorgalmasan dolgozni, amitől sikerült lehiggadni.

Egyedül az aggaszt, hogy nem érem el az állatkertet, hogy infót kapjak a denevérről, de az okosabbik énem tudja, hogy ez is megoldódik hamarosan.